A látnok

Végre eljutottam odáig, hogy megkóstolhattam végre egy felnőtteknek való irodalmi darabot is. A könyv címe A látnok és Rachel Urquhart-nak hívják szerzőjét.

Azt hiszem a borítója fogott meg, a papíron lévő sárga fával. Sokszor kapom magam azon, hogy borító alapján választok, vagyis úgy érzem, hogy ha a borítója megfog a tartalma is jó lehet. Nos, néha bejön ez a megérzés, néha viszont nem.

A könyvet, véleményem szerint kicsit túlzóan, thrillernek titulálják, így utólag azonban azon gondolkozom, hogy vajon mit is tartanak manapság thrillernek…

A könyvet már régebben vettem, és el is kezdtem olvasni. Volt azonban egy rész még az elején, ami annyira nagy hatással volt rám, hogy nem tudtam tovább folytatni csak hónapok múlva.
Érzékeny lélek vagyok és a gyerekekkel szembeni erőszak, rossz bánásmód különösen fel tud zaklatni. Erősen vizuális alkat lévén, szinte rögtön megjelennek előttem a cselekmények olyan élénken, mintha filmet néznék. Ez és az a tény, hogy mély beleérző képességgel vagyok megáldva, néha azt eredményezi, hogy bizonyos események, még ha azok fiktívek is, konkrétan fizikai fájdalommal járnak lélektájon és egyszerűen el kell távolodnom, hogy újra vissza tudjak kapaszkodni a felszínre.
Ez történt itt is. A saját lányát szexuálisan kihasználó részeges apa alakja mindig is olyan volt számomra, aki kitüntetett helyet foglal el azon emberek listáján, akiket gondolkodás nélkül eltennék láb alól. Az otthonukat elhagyni kényszerülő anya, lánya és kisfiú a shaker (séker) közösségnél keresnek menedéket. Ezért azonban nagy árat kell fizetniük.
Mostanság divat, hogy fejezetenként egy szereplő szemével látva a történéseket, bontakozik ki a történet. Én szeretem ezt a fajta megoldást, bár az igazi számomra az, ha csak az utolsó oldalakon érnek össze a szálak.
Ennek a történetnek a mesélői Charity nővér, aki a sékerek között nevelkedett, Polly, akit apja évekig szexuálisan zaklatott és Simon Pryor nyomozó.
Állítólag a könyv amerikai könyvsiker. Nos az biztos, hogy nem lesz Punkadelic-siker. Ne értsen félre senki, gyorsan lehet olvasni, mert húzza az embert a történet folyása, én mégsem éreztem katarzist a végén, se jót se rosszat. Úgy éreztem kicsit elnagyolt a vége.
Ez volt az érzésem az Éhezők viadalánál is, magasra szökik az izgalom és a végén mégis éhes maradtam.

De ez az én véleményem, aki azonban szeretne egy izgalmas, a felsőbbrendűbe vetett hit törékenységéről vagy éppen szilárdságáról szóló könyvet, olvassa bátran!

Leave a Reply